A gyermekkori álmok különös helyet foglalnak el az életünkben. Sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni rájuk, „gyerekes fantáziálásnak” bélyegezni őket, és a felnőtté válás folyamatában lassan elengedni mindazt, amit egykor természetesnek és lehetségesnek éreztünk. Pedig ezek az álmok nem véletlenül születnek meg bennünk – sokkal mélyebb jelentéssel bírnak, mint elsőre gondolnánk.
A gyermekkori álmok gyakran a legőszintébb önkifejezéseink. Még nem torzítják őket társadalmi elvárások, félelmek vagy „realista” korlátok. Egy gyermek nem azért akar festő, állatorvos vagy felfedező lenni, mert az jól hangzik mások előtt, hanem mert valódi belső vonzalmat érez iránta. Ezek az álmok ezért fontos iránytűként szolgálhatnak: megmutatják, mi az, ami természetesen érdekel bennünket, ami örömet ad, amihez ösztönösen kapcsolódunk.
Az, hogy felnőttként sokan eltávolodnak ezektől az álmoktól, gyakran nem azért történik, mert azok értelmetlenek lennének, hanem mert időközben megtanuljuk megkérdőjelezni önmagunkat. A „nem lehet”, „nem éri meg”, „nem vagyok elég jó hozzá” típusú gondolatok fokozatosan elnyomják azt a tiszta belső hangot, ami gyerekként még erősen jelen volt. Így nemcsak az álmainkat, hanem egy részünket is félretesszük.
Pedig a gyermekkori álmok nem feltétlenül szó szerint értendők. Nem mindenki lesz az, amiről gyerekként álmodott – de az álom mögötti érzés és vágy kulcsfontosságú. Ha valaki például arról álmodott, hogy tanár lesz, lehet, hogy valójában a tudás átadása, az emberek segítése vagy a közösségépítés vonzotta. Ezek az alapvető motivációk felnőttként is irányt mutathatnak, még akkor is, ha más formában valósulnak meg.
Ugyanez igaz a gyermekkori érzésekre és megérzésekre is. Gyerekként sokkal közvetlenebb kapcsolatban vagyunk az intuícióinkkal. Gyorsan megérezzük, kihez szeretnénk közel kerülni, milyen helyzetben érezzük jól magunkat, és mi az, ami feszültséget kelt bennünk. Ezek a belső jelzések később gyakran háttérbe szorulnak, miközben a racionalitás és a külső elvárások kerülnek előtérbe. Pedig a megérzések nem ellenségei a jó döntéseknek – éppen ellenkezőleg: fontos kiegészítői. Mai tapasztalataimmal azt mondanám, hogy az egyik legfontosabb, amit egy gyerekben érdemes megerősíteni azok a megérzései. Nem csak azért mert tudatosságra taníthatjuk, a teste és önmaga tiszteletére, de iránytű is lehet a felnőtt élete során.
Sokat foglalkoztat mostanában mibe tegyem úgy az energiám, hogy azzal másokat támogassak, vagy utat mutassak és közben engem is örömmel töltsön el.
Amikor komolyan vesszük a gyermekkori álmainkat és érzéseinket, valójában önmagunkhoz térünk vissza. Nem arról van szó, hogy kritikátlanul ragaszkodnunk kell minden egykori elképzeléshez, hanem arról, hogy érdemes újra megvizsgálni őket. Mit jelentettek számunkra akkor? Milyen érzést hordoznak? Milyen része él még bennünk ma is?
A válaszok gyakran meglepően aktuálisak. Sok ember számol be arról, hogy amikor újra kapcsolódni kezdett a régi vágyaihoz – akár csak hobbi szinten –, több örömöt, motivációt és belső egyensúlyt talált az életében. Mintha egy elveszett darab került volna vissza a helyére.
A gyermekkori álmok tehát nem naiv elképzelések, hanem belső üzenetek. Figyelj oda rájuk. Nem kell őket vakon követni, de nem is érdemes elhessegetni. Ha figyelmet adunk nekik, segíthetnek tisztábban látni, kik vagyunk valójában, és milyen irányba érdemes haladnunk.
Talán az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk magunknak: mire vágytam akkor, amikor még nem féltem attól, hogy lehetetlen?
Ebben a kérdésben gyakran több igazság rejlik, mint hinnénk.
Ami ennek a cikknek az elindítója volt, ez a jelentőségteljes kék lakk kopogós cipő, ami számos érzést, vágyat hozott fel bennem, amit már akkor is éreztem amikor jó volt rám ez a cipellő
